A féltékenység – a párkapcsolatok örök veszélyfaktora

Nem véletlenül nevezik „zöldszemű szörnyetegnek” évszázadok óta a féltékenységet, hiszen amióta világ a világ, sok pár szenved tőle.
A szkeptikusok rögtön rá is vágják, hogy joggal, hiszen „kicsoda találhat hűséges embert”…
A probléma az, hogy a féltékenység legtöbbször teljesen független attól, hogy van e valóságos hűtlenség, van-e reális oka. A féltékenység legtöbbször független a partner viselkedésétől, viszont rendkívül „hatékonyan” képes olyan komoly rombolást okozni a kapcsolatokban, aminek a következtében idővel valóban megromlik a viszony, bekövetkezik a rettegett hűtlenség, vagy akár végső esetben a kapcsolat felbomlása is.

Általánosságban megfogalmazható, hogy a féltékenység egy védekező mechanizmus, amivel a kapcsolatunkat és/vagy az önértékelésünket igyekszünk megvédeni.
Szükséges azt is hangsúlyoznunk, hogy létezik egészséges és pozitív féltékenység, azaz féltés, hiszen amikor fontos számunka a másik személy, a vele való kapcsolat, akkor erőfeszítéseket teszünk a megőrzéséért, megvédéséért a külső támadásokkal szemben.
Ez a fajta féltés viszont olyan magatartásformákban nyilvánul meg, ami építi és erősíti a kapcsolatot. Amikor féltünk valakit, akkor figyelünk rá, energiát fektetünk a vele való kapcsolatba, a másik életének jobbá tételébe, illetve a valós fenyegetésektől való megvédésébe.
A szörnyetegnek nevezett féltékenység mögött azonban mindig a féltékeny személyiség valamilyen lelki problémája húzódik meg gyökér-okként, mozgatórugóként.

Az egyik ilyen tipikus féltékenységgeneráló probléma a torz birtoklásvágy, ami arra készteti az illetőt, hogy totális kontrollt gyakoroljon partnere fölött. Eleinte még imponálhat is a társnak az, hogy a párja minden idejét vele akarja tölteni, minden programjáról, gondolatáról tudni akar. A birtoklást ebben az esetben a partner még ragaszkodásnak élheti meg, és értékelheti úgy, hogy azért „tapad” ennyire rá a társa, mert nagyon szereti és értékeli a személyét. Ez a ragaszkodás azonban előbb-utóbb, fokozatosan, vagy akár egyik pillanatról a másikra átcsaphat szélsőséges és állandó ellenőrzésbe. A birtokló személy partnere tudta és hozzájárulása nélkül egyre inkább átlépheti a privát szféra határait és nyomon követheti minden lépését, tettét, elolvashatja a magánleveleit, igényt tarthat minden személyes intim adatára – jelszavak, kódok…stb.
Ez a fajta viselkedés fojtogató légkört teremt a kapcsolatban és minden pillanatban azt „üzeni” a társ felé, hogy az nem megbízható, titkolózik, rosszban sántikál. Nincs szükség külön bizonyítani azt, hogy ez mennyire demoralizáló és megalázó a társ számára. Az állandó kontrollálás többnyire érzelmi zsarolással, manipulációval kombinálódik és mélyen aláássa a partner önbecsülését. Éppen ezért jellemzően a dependens, alacsony önértékelésű személyiségek képesek tartósan kapcsolatban maradni az így féltékenykedő társukkal. Azt is fontos kiemelnünk, hogy ez a kontrolligény többnyire egyoldalú, azaz a kapcsolatban „kettős mérce” uralkodik, a birtokló fél nem tűri az övéhez hasonló kontrollt maga felett partnere részéről. Itt kell megjegyeznünk, hogy fenti felállás nagyon jellemző a bántalmazói kapcsolatokra is…

A féltékenység persze származhat kisebbrendűségi érzésből is – valójában a túlzott birtoklási késztetések mögött is fellelhető ez a probléma -, amikor a féltékenykedő személy úgy érzi nem elég jó a társának. Emiatt bizonytalan mindig önmagában, meggyőződése, hogy a társa sem elégedett vele, és csak az alkalomra vár, hogy „lecserélje” egy nála jobb – szebb, sikeresebb, fiatalabb… stb. – partnerre, ezért automatikusan potenciális veszélyforrásként tekint minden olyan személyre a társa környezetében, akit ilyennek vél. Mivel ez az összehasonlítgatás nagyon gyötrő és megalázó önmaga számára, ezért szenved a kapcsolatban. Természetesen a társa is szenved, hiszen a féltékenykedő partner bűntudatot próbál kelteni benne és a „szenvedésével” manipulálja, azt éreztetve vele, hogy érzéketlen, hálátlan és rosszak a szándékai, csak a megfelelő alkalomra vár, hogy megcsalja vagy elhagyja. Nem árulunk el titkot, hogy ez a viszonyulás teljesen felőrölheti, kikezdheti a kapcsolatot, és nem ritkán vezet oda, hogy egyfajta „önmagát beteljesítő jóslatként” az állandó frusztráció következtében valóban hűtlenné válik, mondhatni a hűtlenségbe menekül a folyamatosan gyanúsított társ.
Jellemző lélektani mechanizmus, hogyha méltatlanul elítélnek valakit, olyan negatív tetteket, gondolatokat tulajdonítanak neki, amiket nem követett el, idővel mintegy „feszültség-kioldásként” inkább elköveti azokat, csak, hogy végre megszűnjön a feszítő ellentét a valóság és a felé róla sugárzott kép között.  

Az is nagyon gyakori, hogy a féltékenykedés mögött igazából a klasszikus „projektáló” mechanizmus áll, azaz a partnert „kínáljuk” meg azokkal a gondolatokkal, szándékokkal és tettekkel, amiket valójában mi szeretnénk elkövetni vagy már el is követtünk. Ebben az esetben működik a „népi bölcsesség” miszerint: „mindenki magából indul ki”. Ez azt jelenti, hogy mivel mi gondolunk a hűtlenségre, feltételezzük a másik félről is, illetve mivel lelkiismeret-furdalásunk van, ezért úgy védekezünk, hogy rávetítjük a másikra a mi kényelmetlen gondolatainkat, tetteinket, és elhitetjük magunkkal, hogy ő a hibás vagy legalábbis ő is felelős azokért.

E fenti három eset mellett azonban érdemes azt is megemlítenünk, hogy a féltékenység kialakulásában korábbi negatív tapasztalatok, kapcsolati traumák is szerepet játszhatnak. Ha valakinek már visszaéltek a bizalmával, az érthető módon bizalmatlanná válhat és valamilyen módon „bevédi” magát az újabb csalódásokkal szemben. Ebben az esetben minden jóérzésű, empatikus ember hajlandó megértően viszonyulni a féltékeny félhez, de jellemzően a bizalmatlanság, az állandó feszült várása az újabb csalódás bekövetkeztének ugyanúgy felemésztheti a bizalmat, a kapcsolatot, mint a többi esetben.

Amennyiben harmonikus, kiegyensúlyozott és biztonságot adó kapcsolatra vágyunk, mindenképp érdemes magunkban megküzdeni a „zöldszemű szörnyeteggel”.
Hasznos, ha felmérjük önreflexív módon, hogy milyen okokból nőtt ki a féltékenységünk és hogyan hat a saját személyünkre, illetve a szeretett társra. Az is hatékony megküzdési stratégia, ha nyíltan, bizalommal fordulunk a társunkhoz és átbeszéljük vele ezeket az érzéseket, esetleges korábbi fájdalmas élményeinket.
A legtöbbünk rendelkezik valamilyen alapattitűddel önmagunk, illetve a külvilág felé. Az érett, egészséges személyiségű emberek mind önmaguk, mind a többiek felé megelőlegezik a bizalmat, a pozitív viszonyulást. Ha csalódnak, akkor természetesen bölcsen és körültekintően megfogalmazzák a bizalmukkal visszaélő személy felé a „határaikat”, de a bizalmatlanságot nem viszik át automatikusan a többiekre.
Az érettség egyik lényegi összetevője az is, hogy képesek vagyunk tudomásul venni és méltósággal „elhordozni”, hogy az emberi kapcsolatok terén mindannyian sebezhetők vagyunk, nincsen mindig mindenre garancia, a bizalmat mindig ki kell érdemelnünk, és a másikban való – ahogy a magunkban való(!) – csalódás lehetőségét nem tudjuk teljesen kiiktatni az életünkből.