A krízisterhesség és a magzati traumák

Valószínű minden egészséges, józan gondolkodású ember számára magától értetődő annak az állításnak az igaz volta, amely szerint a várandós kismamák élményei, érzelmei közvetlen és intenzív befolyással vannak születendő gyermekeikre, magzataikra.
Korunk tudományos kutatásai viszont már meggyőző bizonyítékokkal szolgálnak a „hipotézis” igazsága mellett.
Az Association for Psychological Science azt állítja, már a hathetes embriókra komoly hatással bírnak az édesanya érzelmei. Az anya attitűdje, viszonyulása magához, magzatához, a világhoz – döntő befolyással van arra, ahogy majd a magzat viszonyulni fog önmagához és a világhoz.
A kismama krónikus szorongása, stressze, depressziója biokémiailag is könnyen tetten érhető és nyomon követhető, ahogy a felszabaduló stresszhormonok bejutnak a placentába, közvetlenül a magzat testébe.
Orosz Katalin klinikai szakpszichológus és transzperszonális pszichoterapeuta szerint a magzat az anyai érzelmekre legfogékonyabb, legszenzitívebb időszaka a hatodik és a tizedik hét között van.
A gyakorló szakember a két éve megjelent „A sorsformáló 9+1 hónap” című könyvében felhívja a figyelmet arra, hogy ebben a hiperérzékeny időszakban jellemző a leginkább, hogy a várandós anyák mérlegelik az abortusz választásának lehetőségét! Mindez olyan súlyos fenyegetést jelent a magzat számára, amely a későbbi életében komoly hatással lehet számos mentális betegség, illetve az öngyilkossági hajlam kialakulására…
Számos tanulmány, esetkutatás mutatta már ki, hogy azoknak az anyáknak, akik krízist éltek át a várandósság alatt, akik haraggal, elutasítással, nehezteléssel kezelték a méhükben fejlődő magzatot, a gyermekeik felnőttkorukban nagy arányban küzdöttek súlyos érzelmi problémákkal, szorongással, önelvetéssel, agresszióval.
A krízisterhesség, azaz a nem kívánt, sőt rettegett várandósság olyan mély szorongást építhet ki a magzatban, ami később traumatikus „érzelmi blokkot” képezve nagyban megnehezítheti számára a boldog párkapcsolat kialakítását és megélését. Az anya, – és persze közvetve az apa(!) – elutasítása a személyiség, az identitás alapjait mérgezheti meg. A szülők magzat iránti negatív attitűdje elvetettséget, alacsony önértékelést és a mindenkori másokkal szembeni bizalmatlanságot építheti ki a babában. Ezeknek a babáknak a későbbi önképét, olyan „sorsparancsok” deformálhatják, mint például: „Fölösleges és értéktelen vagyok!”  „Nem vagyok érdemes senki szeretetére!” „Nincsen létjogosultságom!”  „Csak fájdalmat és bajt jelent a személyem mindenki számára!” „Miattam ment tönkre az anyám – apám élete!”  Habár sokan kizárólag az anyára igyekeznek hárítani a magzat sérüléseit, de mára már egyértelműen bebizonyosodott az is, hogy az apa érzelmei, gondolatai is döntő hatást gyakorolnak a születendő gyermekre. Orosz Katalin S. Nagy Zita neuropszichológus kollégájával írt könyvében arról is beszámol, hogy a megszületett baba az édesapa hangját is felismeri. Ez azt jelenti, hogy az apához való szoros érzelmi kötődésre a babának ugyanakkora szüksége van, és amennyiben az apa nem vállalta a kicsit, a gyermekben e hatalmas hiány már a magzati kortól mély sebeket ejt.
Ahogy a stresszhormonok is jelentős hatást gyakorolnak a magzat élettani folyamataira, úgy a friss genetikai, epigenetikai kutatások arra a következtetésre jutottak, hogy az extrém mértékű stressz, az anya által átélt magas fokú szorongás, fájdalom genetikai befolyással bírhat magzatukra!
A Translational Psychiatry című elismert szakfolyóirat beszámol egy olyan kutatásról, ahol a kutatók a terhességük alatt súlyos bántalmazást, traumát okozó erőszakot átélt anyákat és mára már tinédzserkorba ért gyermekeiket vizsgálták. Az anyák és gyermekeik génjeit, pontosabban azok ún.metilációs mintázatát vizsgálták. A kutatás során azt fedezték fel, hogy a gyermekek egy részénél egy bizonyos receptorhoz – a glükortikoidhoz – kötődő génben elváltozások történtek. A glükortikoid receptor abban működik közre, hogy a szervezet jó módon reagáljon a stresszhatásokra. A gén módosulása a receptor metilációjában olyan változásokat idézett elő, aminek következtében a gyermekek kiszolgáltatottabbá, érzékenyebbé váltak a stresszhatásokkal szemben, ami impulzívabb, instabilabb és meggondolatlanabb viselkedésformákat eredményezett náluk. A kutatók szerint ezeknek a gyermekeknek az az alapélményük a világról, hogy az kiszámíthatatlan és veszélyes közeg. Ezt a fajta alapszemléletet nevezi a lélektan traumaalapú világnézetnek.
Sajnálatos módon ha az anya erősen stresszes, válságos helyzetben van a várandóssága alatt, akkor az a magzatára nemcsak mentálisan, de fizikailag is káros módon hat. Az erősen stresszes terhességből születő gyermekek életük során hajlamosabbak a mozgás- és beszédfejlődési zavarokra, a mandulagyulladásra (azaz az immunrendszer gyengeségére), a felső légúti megbetegedésekre.
A tartós és heves stressz valóságos öregítő hatással bír a magzatok sejtjeire, aminek következtében a magzatok – ellensúlyozó hatások nélkül – a későbbiekben alacsonyabb átlagéletkorra számíthatnak.

Ha a fenti eredményekkel szembesülünk, akkor láthatóvá válik, hogy a nem kívánt terhesség, a szülők terhességgel kapcsolatos negatív érzései, stresszei, krízisei súlyos, akár egész életre szóló, az egész életet megnehezítő, veszélyeztető hatással lehetnek a születendő magzatokra!

A jó hír az, hogy a folyamat – bár nem törölhető ki sosem nyomtalanul – de felülírható és gyógyítható!

Orosz szerint még a felnőttkorban is gyógyíthatók a magzatkorban elszenvedett és „belénk kódolt” elakadások. A korai kötődési mintánk, ami megakadályozza például, hogy egészséges, bensőséges kapcsolataink legyenek, feldolgozhatók és felülírhatók. A másik fontos terület, amire döntően hathatnak a magzatkori és csecsemőkori élményeink, a változásokhoz való viszonyulásunk.
Azt a bizonyos traumaalapú világnézetet, – amely szerint a világ fenyegető és veszélyes, és amely szerint minden változás félelmet, szorongást keltő –, is fel lehet oly módon dolgozni, hogy megváltoztathassuk a szemléletünket, ön- és világképünket! Katalin és Zita például régóta vezet születési élményt feldolgozó csoport- és egyéni terápiát felnőtteknek.

A folytatásban azt szándékozzuk körbejárni, milyen stratégiákkal, segítő módszerekkel lehet a krízisterhességgel járó traumákat feldolgozniuk, „legyőzniük” mind a válságban lévő várandós anyáknak, mind a válságterhességből származó gyermekeknek.

Skip to content