A mese értéke és szerepe a gyerekek személyiségfejlődésében

Egy kedves többgyermekes anyuka barátnőm egyszer megjegyezte egy korunkbeli ismerősére, hogy szegény embernek „nem volt gyerekszobája”…. Kiderült, hogy a megszokottól eltérően nem arra célzott, hogy az illető híján van a jó-neveltségnek, a minőségi magatartás-kultúra minimumának, hanem arra, hogy az illető teljességgel tájékozatlannak bizonyult a gyermekirodalomban, a mesekultúrában… Bár humoros megjegyzésnek szánta, nagyon is rátapintott egy lényeges problémára!

A mese ugyanis nemcsak irodalmi, hanem lélektani műfaj is. Kimagasló és pótolhatatlan szerepe van az érzelmi intelligencia fejlesztésében. Magának a mesélésnek, mesemondásnak a metódusa már alapból arra hivatott, hogy érzelmi biztonságot nyújtson, alkalmat adjon a védett, bensőséges, szeretetteljes légkörben a mindennapi stresszek, kihívások, problémák feldolgozására.
A mesére való figyelés megteremti a befelé való figyelem lehetőségét, a vágyak, félelmek okozta feszültségek feloldását – amely egyfajta „terápiás rítusként” egyúttal lehetőséget ad arra is, hogy a „feloldozáson” túl szimbolikus formában értékeket közvetítsen, alapozzon meg, hogy a mesehősökkel való azonosulás során problémamegoldó, megküzdő stratégiákat sajátítson el a mesehallgató. A hősökkel való azonosulás kiváló alkalom a jellemformálásra is. A mese nemcsak egyéni műfaj, alapvető célja és oka a közösségteremtés, az emberi közösségi lélektan és kapcsolati kultúra megalapozása, létrehozása. Általuk mind az egyén, mind a közösség értékei kerülnek kimondásra és átadásra, élővé, erőssé téve így a szellemi gyökereket, alapokat.
Amikor a mesélés passzívabb befogadását összekötjük az interaktív játékkal, a kreatív dramatikus eljátszás – átélés módszereivel, akkor arra is alkalmat nyújtunk, hogy a lelki feldolgozás a belső fantáziamunkán túlnyúlva gyakorlati kompetenciafejlődést eredményezzen. Mindez egyúttal segíti a lélektani – szociális megrekedésekből, érzelmi traumatikus „kátyúkból” való kilábalást, gyógyulást is.

A mesehallgatás és a mesejátszás tehát olyan kihagyhatatlan és mással nem helyettesíthető tevékenység, amely nélkül valami visszavonhatatlanul elveszik a gyermekkor „varázslatos” világából.

A mesélés beszélős műfaj és a gyermekek beszédhez való viszonyulása már önmagában is izgalmas, kreatív. Roppant kedves és kreatív jellegzetessége a gyermeki beszédkultúrának az önkéntes jelentésadás. Hasonló kreatív működés, mint ahogy a gyerekek sajátos elméleteket ötölnek ki, hogy megmagyarázzák a világ még nem értett és ismert jelenségeit.
Ugyanabból a kompetenciaigényből fakad, miszerint a világot úgy tudjuk lépésről lépésre meghódítani, ha lépésről lépésre megértjük. A világ pedig meghódítható, azaz megismerhető, ebből következően nem léteznek értelmetlen szavak.
A gyerekek amikor újra és újra meghallgatják ugyanazokat a meséket, akkor nagy örömet lelnek a ráismerésben, ami az éntudatukat erősíti, és a kompetenciaigényüket is kielégíti. Az, hogy már tudják mi fog következni és meg is tapasztalják, hogy a dolgok, a mese a várakozásaiknak megfelelően történik, a biztonságérzésüket erősíti. Ezt a fajta örömteli előrevetítő várakozást nevezzük anticipációnak.
Mivel ilyen igények vannak a háttérben, ezért fontos, hogy minél részletesebb legyen az elmesélt történet, esemény, így rögzíthetik, újraélhetik, valójában megtanulhatják a gyermekek az emlékezés művészetét is.
Az óvodás korra (4-5 évesen) már kialakul a gyerekekben egy sajátos meséhez kapcsolódó viselkedésforma. Ez már nem ahhoz az igényhez kötődik, hogy felidézzék és rögzítsék saját hétköznapi életüknek a mozzanatait, eseményeit, hanem ilyenkor pont a mindennapi realitásból való kilépést szorgalmazzák, a varázslatost, csodálatost várják. A tudatunkba nem csak a realitás élményemlékei szövődnek rendszerré, de belső világunk szerves részét képzik az álomélmények, mozzanatok is. A normális emberi tudat legélesebben különböző részei az éber tudat és az álomtudat. Kissé hasonló módon tér el a hétköznapi tudatomtól az a fajta tudat, amivel a meséhez, a fiktív világhoz viszonyulunk. A kettőt egyszerre tudjuk működtetni már gyermekkorban is, hiszen ezzel a szimultán kettős tudattal vesznek részt a gyerekek mind a játékban, mind a mesében. Felnőttként is így éljük meg amikor egy színházi előadást vagy filmet nézünk vagy egy regényt olvasunk. Átéljük az előadások, a történet világát, de sosem keverjük össze, tévesztjük össze a mi saját személyes racionális világunkkal. Eleinte, ahogy esett már róla szó, még összefolyik az illúzió a valósággal, de ötévesen már nem okoz gondot a kettőt elválasztani és párhuzamosan működtetni.
Ez a kettős tudat nem meglepő módon igazi örömforrás a gyermekek számára, egyszerre kelt izgalmat, feszültséget és egyszerre hoz oldódást, levezetést, megkönnyebbülést is. Érdekessége, hogy az egyetlen olyan élményműködés, amelyben nem cselekvően vesz részt, hanem amiben a képzeletét aktivizálja.

A mese valójában tehát a legősibb és legmélyebb “emberiben” gyökerezik mind az egyéni lélek, mind a közösségi kultúra szempontjából. Alapelemei, sztereotípiái a mitológiák, hiedelmek, világnézeti hagyományok világából származnak, tipizált társadalmi tapasztalatok, “népi bölcsességek”, humán alapélmények jelennek meg bennük. Mondhatjuk, hogy szimbolikus módon fogalmazódnak meg a mesékben a lelki fejlődés szempontjából nagyon fontos szempontok, motívumok.
Nagyon erős ilyen jellegzetesség – ahogy a játékban is – az átváltozás funkciója. Az hogy nincsen korlát, bármiből bármi lehet, mérhetetlenül kinyitja a lehetőségeket, felnagyítja a kompetencia- és biztonságélményt, oldja a problémákból, tehetetlenségből adódó feszültségeket.
Hasonló jellegzetesség az erős ellentétek, szélsőséges kétpólusosság. Egy mesebeli szereplő vagy jó vagy gonosz, vagy szép vagy csúnya, vagy törpe vagy óriás. Ez egy biztos, jól megragadható viszonylat, ami szükségszerűen megkönnyíti a világban, a világ értékrendjében való tájékozódást. Ugyanígy a biztonságot, a feszültségoldást, az ismertben való stabilitást szolgálja a mese dramaturgiája is, ami általános szerkezeti ívet, motívumrendszert tartalmaz, és nagy szerepet játszik benne az ismétlés mind formailag, mind tartalmilag. E tulajdonság, illetve a mágikus átváltoztató gondolkodásmód okán vonható párhuzam a mesék és a a rítusok, rituális ceremóniák, tevékenységek között. Ugyanígy univerzális jellegzetesség a krízisek, fenyegetések jelenléte és azok katartikus megoldása, és ehhez szervesen kapcsolódva a kompenzáló, helyreállító, “győztes” motívum, amelyben rendre a hátrányból induló, veszélyeknek kitett hős elégtételt vesz és kárpótlást, jóvátételt,diadalt nyer.

A gyermeki gondolkodás csodálatosan határtalan tud lenni, a már tárgyalt minden lehetséges viszonyulás a gondolat mindenhatóságának élményét, alapszemléletét hozza létre. Ez a hiedelem valójában már túl van az emberi lélek dimenzióján és a szellemi aspektusunkat érinti, ugyanúgy ahogy a “szó, a beszéd teremtő ereje”. Érdekes mód, ez az “üzemmód” gyakorta kerül előtérbe a felnőtt életben is, amikor nagy feszültséggel, drámaisággal , krízissel teli élethelyzet áll elő.
A mese akárcsak a játék minden ízében a vágyak beteljesülésének terepe, mondhatni a reálisan nem megoldható, nem feloldható feladatok, nehézségek rendezésének területe és tárháza.
Ez a gyermeki működésmód jelenik, “üzemelődik be” amikor a felnőtt ember kreatív-alkotó tevékenységet folytat, amikor kilép a hétköznapi megszokott világából, hogy valami újat hozzon létre, hogy valami rendkívüli kihívásra találjon eredeti és produktív választ. Ez a minden lelki készséget megmozgató működésmód jellemzi többek közt a művészetet, a tudományt, de megjelenik számos pszichoterápiás módszerben is.

Összefoglalva elmondható, hogy amikor mesét mondunk gyermekeinknek, akkor minden ízében a humánumot építjük, formáljuk, fejlesztjük bennük. Segítünk nekik beépíteni a nagybetűs értékeket a lelkükbe, személyiségükbe, segítünk feldolgozni és legyőzni a kríziseiket, és nem utolsósorban elmélyítjük és megédesítjük a köztünk lévő bensőséges, szeretetteljes szülő – gyermek kapcsolatot.

Skip to content