Személyiségfejlesztő filmajánló 15.

E havi ajánlónkban a filozofikus mese, a fantasy világába kalandozunk a stílus egyik öreg  mesterének Tim Burtonnak, a Nagy hal című filmje révén…

A 2003-as mű számos patinás díjat és jelölést zsebelt be (BAFTA, Golden Globe, Oscar), ami nem csoda, hisz sokan a különc alkotó egyik legjobb filmjének tartják.

Az életrajzi jellegű film folyamatosan két síkon mozog, a Will Bloom által képviselt „szürke valóság”, és a mesélő Edward Bloom –  Will édesapja – által teremtett mesebeli világ fonódik egymásba újra és újra, ahogy halad előre az öreg Bloom elképesztő fordulatokban gazdag életmeséje. Az elsőre tán szimplán bolondosnak tűnő történet valójában igen árnyalt és mély szimbólumokkal dolgozik és végső soron nem kisebb témába vágja a fejszéjét, mint az élet értelmének és a „halhatatlanság” vágyának problematikája.

Az alapfeszültséget azonban nem is annyira Edward kissé „Háry János” ízű, sokszor képtelennek ható története adja, hanem az a dühös szkepszis, amivel azt felnőtt fia, Will kezeli. Amíg az idős Edwardot a környezete csupán egy roppant szórakoztató „nagy dumás” fickóként kezeli és szereti, addig Will úgy érzi, apja  csupán szánalmas bolondot csinál magából a hazugságaival. Ez az ellentét olyannyira elmélyíti a két férfi közt a konfliktust, hogy évekig nem beszélnek egymással.

Amikor azonban Edward halálos beteg lesz, nem odázhatják el tovább a közös nevezőre jutást. Will a rideg tényeket szeretné megtudni apja életéről, Edward viszont fel szeretné szabadítani földhöz ragadt fiát azzal, hogy bevonja őt is a „mesecsinálásba”. Will ugyanis nem képes megérteni, hogy „a tó legnagyobb hala épp azért tudott olyan nagyra nőni, mert nem fogták ki…”

Ahogy haladunk előre Edward élettörténetében, szép lassan magával ragad minket is az öreg Bloom látásmódja, hiszen a történet lényegét nem a boszorkánnyal, óriással, farkasemberrel való kalandok, a háborús hőstettek, a Disney mesébe illő szerelem és egy utópisztikus város megmentése áll, hanem az a szív, ami mozgatja ezt a nagy mesélőt. Mert hát minden gyermek megérti, hogy mi lakozik igazán a főhősünkben, aki befogad és jó élethez segít egy túlméretezett „fogyatékost”, hűségével és kitartásával kibillent a cinizmusából egy kiégett cirkuszigazgatót, túlél minden csatát egy nő szerelme kedvéért, megment egy egész várost, hogy az élet visszaköltözzön az elhagyatott házakba.

Edward meghalni is stílusosan szeretne, ugyanúgy, ahogy élt a maga mondott meséiben, de ehhez most szüksége van Will fantáziájára, mesélőkedvére, szívére is… Így történik meg, hogy az öreg átadja a „stafétát” a fiának és mesélővé teszi élete utolsó meséjében.

Amikor a film végén a néző Willel együtt könnyekre fakadva rájön, hogy mégiscsak felemelőbb lenne hinni a mesés verzióban, akkor mintegy „slusszpoénként” még egyszer összezavarnak minket.

Döntse el mindenki maga, hogy a történet végén csupán Will számára elevenedik meg és válik valósággá a mese, vagy mindannyiunknak szembe kell néznünk azzal, hogy a nagy lódító történetei lényegében mindvégig igazak voltak…

Skip to content