A médiatudatosság és a médiaszocializáció jelentősége napjainkban

Közhelynek mondható, hogy életvilágunkat szinte már teljesen meghódította a digitális univerzum. A digitális bennszülött korosztályok szerint, aki nincsen fenn a virtuális térben, a neten, az gyakorlatilag nem is létezik. A „bedrótozott nemzedék” számára a virtuális világ valóságos, sok tekintetben mértékadóbb és fontosabb, mint a természetes valóság. Identitásuk alapvető része a digitális univerzumhoz való kötődésük, az abban való működésük, státuszuk. Egy felmérés szerint, a tinédzserek 36 százaléka átlagosan tíz percenként nézegeti a mobilját, akik közül minden második megkérdezett saját bevallása szerint megőrülne, ha okostelefonja nélkül kellene leélnie egy hetet. Ugyanakkor érdemes szembenéznünk azzal, hogy ez a technológiai „gyarmatosítás” rövid távon biztosan nem kerülhető el, nem küszöbölhető ki, sőt jelen válsághelyzetben minden jel arra mutat, hogy még azokban a szférákban is létjogosultságot kap, amelyekben eddig jobbára a háttérbe volt szorítva.
Ahogy elektromos áram nélkül összeomlana a modern élet minden ipari, gazdasági, életviteli területe, úgy a kommunikáció, az információáramlás is a digitális rendszervilág nélkül. Éles szakadék bontakozott ki az elmúlt évtizedekben azon generációk között, akik meg az internet előtti korszakba születtek bele és szocializálódtak, illetve azok között akik már digitális bennszülötteknek számítanak. A legidősebb generációk meg emlékeznek arra, amikor blokkolva voltak a hírcsatornák, amikor nem voltak alternatív médiák, amikor meg nem csak „fogyasztási” cikk volt a híradás. A világháló létrejöttével szinte teljesen megszűntek a földrajzi, az időbeli távolságok, közös kulturális tér eleddig sosem tapasztalt módon globalizálódott, homogenizálódott.

Az internet alapjaiban formálta át az életünket, legfőképpen azt, ahogy kapcsolódunk és kommunikálunk, illetve ahogy tájékozódunk, informálódunk. Megfigyelték, hogy a hosszú távú memóriánk kapacitása szűkül, a tudásunk egyre felszínesebbé válik. A gyorsan sokat állandó pörgése okán a figyelem-koncentrációs képességünk rendkívül sokat romlott.
A felszínesség abból is adódik, hogy mivel minden adat egymáshoz asszociációsan kötve megtalálható, ezért nem dolgozzuk fel a tanult információkat, nem építünk ki magunk köztük ok-okozati és egyéb logikai kapcsolódási útvonalakat. A felszínesség és a figyelmetlenség már csak azért is fokozottan kiszolgáltatottá tesz bennünket, mert a világhálón rengeteg szűretlen, kontrollálatlan információ van jelen és gyakran jelent komoly kihívást a hiteles információk megkülönböztetése a téves, manipulált adatoktól.

A világháló, közösségi média nemcsak egy hatalmas információraktár, könyvtár, hanem valóságos “teremtett világ”, hiszen – ahogy a kereskedelmi tévék kapcsán már tárgyaltuk – tartalomgyártóvá nőtte ki magát. Az által, hogy nem csupán professzionális médiaintézmények, hanem az egyszerű felhasználók is tartalmakat készítenek és aktív részvétellel formálják ezt a világot, olyan kulturális szemléletmód, mentalitás alakult ki, amiben az egyének aktivitása, értékformáló szerepe, egyre szakavatottabb közreműködése elmossa a szakértő médiumok és a “laikusok” közti határt. Ez az összemosás többek közt olyan eredményekkel is jár, hogy magánbloggerek válnak véleményformálókká milliós tömegek számára. Ők az “újcelebek”, akik a neten való szereplésükkel pénzt is keresnek, azaz minden tekintetben az egzisztenciájukká válik a világhálón való kommunikációjuk.
Ez a sosem tapasztalt szabadság, lehetőség azért nem korlátlan. A Google féltve őrzött algoritmusával nyomon követi a neten való szörfözésünket, működésünket és ezzel a kontrollal befolyásolja azt, hogy mi jut el hozzánk közvetlenül hiszen a “profilunk” alapján juttat el hozzánk reklámokat, hirdetéseket, cikkeket, információkat. Nyilvánvaló, hogy ezzel nagyban befolyásolja a világról szerzett tudásunkat, hiszen az a bizonyos felszínesség, kényelmesség megkönnyíti a számukra a “vezetésünket”. Minek kutakodjunk, végezzünk kitartó, türelmes oknyomozó munkát, ha készen tálalva kapjuk, aminket vélhetőleg leginkább érdeklő, érintő tartalmakat…
Mindez azt is jelenti, hogy a szabadság köntösébe bújva valójában nagyon is könnyen manipulálható a figyelmünk, a világról szerzet tudásunk! Márpedig az élet fontos, jelentős kérdéseiben, témáiban ritkán lehet gyorsan, felszínes módon valós válaszokra lelni. Az érett véleményformáláshoz széles körű, sokoldalú tájékozódásra, elmélyült figyelemre, erős alapokra épített “szűrő- és értelmező programra” van mindannyiunknak szüksége.
Ugyanilyen ellenmondásos a kapcsolatháló és kommunikáció működése is a neten. Miközben az egész világgal alkalmunk van kommunikálni, kapcsolatba kerülni,- és láthatóan a közösségi médiákon minden eddiginél többször és több információt osztunk meg – aközben az emberek tömegesen szigetelődnek el egymástól és válnak magányossá. A nyugati fejlett világban szinte már minden ügyintézés megoldható úgy, hogy ki sem mozdulunk a szobánkból, csupán a neten kattintgatunk, egyre kevesebb alkalmunk van arra, hogy valóságos találkozásokat éljünk meg embertársainkkal. Paradox öngerjesztő folyamatként, ez a fajta “új magányosság” arra késztet minket, hogy kényszeres „túlkommunikációba”, társas “tobzódásba” meneküljünk. Ennek köszönhető, hogy sokan folyamatosan lógnak a telefonjukon, a facebook-on, instagram-on, és szinte minden – mondhatni teljesen hétköznapi és jelentéktelen – eseményt megosztanak a hálón. Igazából felmerül a kérdés, hogy mennyire tudunk tevékenyen, produktívan részt venni a saját éltünkben, ha az időnk és aktivitásunk főként arra fordítódik, hogy “tömegkommunikáljunk” róla…
Ez a probléma olyan súlyos mértéket ölthet, hogy a pszichológia új civilizációs betegségként definiálja FOMO-ként (Fear if Missing Out), azaz a kimaradástól, a “nem-jelenléttől” való félelemként. Tény, hogy nemzetközi kutatások szerint a tinédzserek körében a túl kevés és túl sok interneten töltött idő is depresszióhoz vezethet. Mégis a pszichológusok, szociológusok szerint a legnagyobb veszély magában az “újfajta” kapcsolati és kommunikációs módban rejlik. A netes világban a non-verbális kommunikáció igen sokrétű és árnyalt rétegei korlátozottan, illetve torzítottan vannak jelen, így a pszichoszociális-társas készségek sok tekintetben visszafejlődnek. Heves vita zajlik akörül is, hogy mennyire veszítünk, illetve nyerünk készségeket, képességeket a digitális világban való létezés által. Természetesen mindkettőre vannak bizonyítékaink. A nyelvi és írásos készségeink igencsak veszélyben vannak, hiszen a telekommunikáció rövidítésekkel, egyszerűsítésekkel dolgozik, vagyis lényegében a minimalizálásra törekszik. Az, hogy az elmúlt években szövegértési kompetenciafelmérésekre kényszerülnek az iskolák és rendre azt tapasztalják, hogy a választékos, többszörösen összetett mondatszerkezetekbe beletörik a diákok bicskája.
a médiát. A médiaműveltséggel rendelkező emberek megalapozottan tudnak választani; megértik aA médiaműveltség, médiatudatosság nem csak azt jelenti tehát, hogy ismerjük a különböző tömegkommunikációs eszközöket, műfajokat, hanem azt, hogy el tudunk igazodni a kommunikációs stílusok, eszközök, módszerek sűrűjében!

Képesek vagyunk megkülönböztetni a valós tényeket a fikciótól…
Képesek vagyunk felismerni a valóság ábrázolásának különböző szintjeit…
Képesek vagyunk egyre jobban, eligazodni a különböző médiatermékek működési mechanizmusainak, gyártásának, terjesztésének világában…
Képesek vagyunk megkülönböztetni a valódi riportokat a fizetett (marketing, PR) tartalmaktól…
Képesek vagyunk kritikusan szűrni a reklámüzeneteket…
Tudatában vagyunk annak, hogy a hírszerkesztés mögött is gazdasági, politikai és egyéb érdekek húzódhatnak meg…
Képesek vagyunk tudatosan válogatni a médiatartalmak között és a választásunkat meg is tudjuk indokolni…

Ha a fenti pontokat alaposan végiggondoljuk, beláthatjuk, hogy nincs könnyű dolga annak, aki ki szeretne védeni a médiamanipuláció szövevényes pókhálóját…
Ahogy az audiovizuális digitális technológia rekordgyorsasággal fejlődik és az illúziókeltés tökélyre jut, rendkívül nehéz megkülönböztetni a valós dokumentarista felvételeket, eseményrögzítést és a “mesterséges valósággyártást”.
Nehezen vitatható tehát, hogy a média működése korunk kultúrájának, szemléletének és realitásérzékünknek a legnagyobb kihívást nyújtja!
Mindemellett egy másik paradoxonnal is szembesülhetünk: a média egyszerre vált roppant nyitotta, demokratikussá, másrészt a digitális univerzumban nem tűnik el adat nyomtalanul, és nem létezik információ ellenőrizhetőség, követhetőség nélkül.

A világhálón egyszerre van jelen a mérték nélküli szabadság és a totális kontroll.

Amikor médiatudatosságról beszélünk, valójában a lehetetlent szeretnénk megvalósítani…
A médiaszocializáció, a médiaoktatás mégis erre a lehetetlenre vállalkozna, hogy legalábbis támpontokat, szempontokat, illetve kulcsokat, eszközöket adjon a médiatermékek minél biztonságosabb és célszerűbb használatához.
A szakemberek fontosnak tartják azt is, hogy a médiaszocializációs munka alkalmazkodjon a “digitális bennszülött” generáció kommunikációs igényeihez és meglévő kompetenciáihoz, azaz “felhasználóbarát” nyelven közelítsenek hozzájuk!
Olyan értékeket és célokat fogalmaznak meg, mint a direkt szabályozás helyett a mediációs kommunikáció, a korszerű médiaismeret és technikai felszereltség biztosítása a pedagógusképzésben és a közvetlen oktatói munkában, a médiaszolgáltatók felkérése a médiafogyasztási ismeretek célzott terjesztésére, államilag támogatott “civil” médiatudatossági oktatási programok létrehozása, a gyermekek, fiatalkorúak sérelmére elkövetett internetes bűncselekmények büntetésének szigorítása, a fogyatékkal élők médiafogyasztásának megkönnyítése és támogatása, a gyermekműsorok reklámokkal való keverésének szigorúbb szabályozása.
A médiapedagógia rendkívül dinamikusan fejlődő tudományág, hiszen nemcsak arra kell naprakész válaszokat adnia, hogyan “fogyasszuk” a médiatermékeket, hanem arra is, hogyan “itatja át” a virtuális média világa a tudásszerzés minden aspektusát. Az Y és természetesen a Z generáció, ha ismereteket akar szerezni valamiről, akkor nem a könyvtárba megy el, hanem iphone-ján, tablet-jén, laptopján “rágugglizik” a témára a megfelelő keresőszavakkal.

Sokan riogatnak azzal, hogy az elektronikus kommunikáció növeli a funkcionális analfabéták számát, de nyilvánvaló, hogy a digitális analfabetizmus ma már ugyanolyan “fogyatékosságnak” számít, illetve a két hiányosság gyakran található meg együtt. A médiaműveltség valójában nem ellentéte a “hagyományos” műveltségnek és tudásszerzésnek, sőt a tudatos és konstruktív médiahasználat döntően hozzájárul korunkban ahhoz, hogy egy ember kompetensen és produktívan viszonyuljon a világhoz, és önmaga szerepéhez a világban.

Dr. Aczél Petra nyelvész, kommunikációkutató egy 2013-as konferencián rendkívül lényegre törően foglalta össze: mi mindent foglal magába ma a médiaműveltség-tudatosság (media literacy), illetve milyen kulcsképességeket, kompetenciákat érdemes fejlesztenünk mindannyiunknak ezen a területen…

A médiatudatosságra nevelés három dolgot foglal alapvetően magába: a média demisztifikálását, vagyis a média vizsgálatát úgy, hogy varázsától és jó és rossz hírnevétől megfosztjuk és reálisan látjuk; a média denaturalizálását, annak bemutatását, hogy a média nem természetes, hanem mesterséges, amit ember alkot, és emberi igény alakít, tehát létrehozott és nem eleve létező; valamint a média dekonstrukcióját, a médiatartalom szétszedhetőségének, felbontásának és elemezhetőségének oktatását. Mind a három leginkább az elemzés készségének kialakítása felé mutat, vannak azonban elképzelések, amelyek azt mondják, hogy a médiatudatosság igazi értelme, hogy aktív, résztvevő felhasználóvá tegye a fiatalokat, hogy az alkotó kompetenciákat, az alkotó jártasságokat alakítsa ki.

Dr. Aczél Petra: A médiaműveltség In: Médiatudatosság az oktatásban, konferenciakötet, 2013