Amit rosszul tudtunk a gyerekekről…  sorozat 1.

Egy harmadik új sorozatot indítunk a személyiségfejlesztő filmajánló és az örökbefogadás lélektana mellett.

Jelen sorozat Bronson és Merryman ismereterjesztő bestsellerének a feldolgozása lesz, amelyben olyan gyermeklélektani-neveléstudományi kutatások eredményeit vesszük sorba, amelyek szembe mentek sok évtized pedagógiai gyakorlatával, hiedelmeivel.

Első részünkben azt a megdönthetetlen – legalábbis az USA-ban – alapelvet igyekszünk árnyalni és kibontani, amely szerint a gyermekek fejlődéséhez, motiválásához nagyon fontos a pozitív önkép, a magas önértékelés, éppen ezért a gyakori és intenzív dicséret kívánatos nevelési eszköz, sőt attitűd.

Az elmélyült kutatások és sok gyakorlati tapasztalat elemzése viszont azt látszik mutatni, hogy az eltúlzott – lényegében súly és alap nélküli -dicséret kimondottan kontraproduktívan hat az önértékelésre és a teljesítményre!

Bronson és Merrymann az általuk összegyűjtött kutatások alapján nem kevesebbet állítanak, mint az, hogy a fenti állítás egy neurobiológiai tény!

A korábban mindenki által elfogadott előfeltevés az volt, hogyha egy gyerek elég okosnak tartja magát – mivel ebben nyer következetes megerősítést –, akkor majd bátran, magabiztosan fog hozzáállni az iskola által támasztott kihívásokhoz. Carol Dweck a munkatársaival a Colombia egyetemen folytatott ide vonatkozó kutatásai viszont úttörő jelentőségűnek bizonyultak. Dweck hipotézise ugyanis az volt, hogy a túlzott dicséret hatása a kihívást jelentő pillanatokban éppen hogy az ellenkezőjére fog fordulni, és a gyerekek kudarckerülővé válhatnak. A kisiskolások körében folytatott kutatásban e gyanújának megfelelően árnyalták a dicséretet. A hagyományos forma mellett, ami a gyerekek adottságaira fókuszál -„Nagyon okos gyerek vagy, ezért sikerült jól a teszt!”, a befektetett munkára koncentráló dicsérettel próbálkoztak meg. Pl. Remekül sikerült a tesz, biztosan keményen megdolgoztál érte!

A kutatás eredményei Dweck feltételezését igazolták. Azok a gyerekek, akiknek a szorgalmát, küzdőképességét dicsérték meg, 90%-ban mertek belevágni  a nehezebb tesztbe, amikor választási lehetőségük adódott. Akiknek a meglévő képességét dicsérték, azokra ránehezedett az a nyomás, hogy ne döntsék le ezt a felállított pozitív képet önmagukról, így inkább elkerülték a kudarc esélyét jelentő nehezebb feladathelyzeteket! Érdekes módon az igyekezetért megdicsért gyerekek bátran, kreatívan próbálkoztak még a túl nehéz feladathelyzetek megoldásával is. Az esetleges kudarc pedig nem kedvetlenítette el őket. Itt fontos azt az adalékot megemlíteni, hogy Dweck eleve több osztállyal magasabb szintű feladatokat adott a gyerekeknek…

A kísérletük harmadik fázisában mindkét csoport újfent kapott egy az első nehézségével megegyező – tehát korábban már sikeresen megoldott – feladatot. A kutatók a következő forradalmi  eredményeket kaptak: A képességeikért, adottságaikért megdicsért gyerekek már jelentősen szorongva az önkép megtartása okán 20%-nyit rontottak az eredeti, első teljesítményükhöz képest, míg a befektetett munkájukért megdicsért gyerekek 30%-ot javítottak az első teljesítményükhöz képest!

Dweck számos más iskolában megismételte a fenti kísérletet, sok-sok száz gyermekkel, és arra jutott, hogy az eredmény újra és újra megismétlődött függetlenül a gyerekek társadalmi-gazdasági helyzetétől, nemétől, bár azt fontosnak tartotta kiemelni, hogy a legerősebben ez a hatás a legokosabb kislányokra hatott.

Dweck , tanítványával  Lisa Blackwellel egy későbbi közös kutatásukban azt is felfedezték, hogy azok a gyerekek, akinek a tanulásmódszertani kompetenciafejlesztés mellett azt is alaposan elmagyarázzák, hogy az intelligencia is befektetett munkával fejleszthető, azok később jobb eredményeket értek el, mint az a gyerekcsoport, akiknek csupán tanulásmódszertani ismereteket adtak át.

Az Amerikai Pszichológiai Társaság felkérte dr. Baumeistert, hogy tekintse át és elemezze az önbizalom témájában íródott tekintélyes mennyiségű harmincéves szakirodalmat.

Baumeister tudományos karrierje legnagyobb csalódásának nevezte a kapott eredményt: az önbizalom magában sosem vezet jobb iskolai jegyekhez, sikeresebb karrierhez.

Természetesen – ahogy a cikk elején jeleztem – a kérdést árnyaltan érdemes kezelnünk. A dicséret ugyanis valóban tud pozitív és motiváló lenni, ha bizonyos feltételeknek megfelel.

Kiderült ugyanis, hogy a pozitív hatás eléréséhez kulcsfontosságú a dicsérte hitelessége! A gyerekek nagyon is érzékenyek arra, hogy valóságos e a dicséret vagy manipulatív a szándék mögötte. Nagyjából 7 éves kor alatti gyerekek fogadnak el boldog bizalommal mindenfajta dicséretet, a nagyobbak már pontosan érzékelik, hogy hiteles-e a kapott dicséret vagy sem. A hiteltelen megerősítés pedig a visszájára fordul és számos romboló hatással bír. Lehet, hogy később már a valódi elismerést is gyanakodva fogja kezelni, lehet, hogy csupán a dicséret kapása fogja már motiválni, nem a tevékenység önértéke, öröme, kreativitása.

A kutatási eredmények áttekintése azt bizonyította be, hogy a túlzott, nem hitelessel kevert dicséret kockázat- és kudarckerülővé teszi a gyerekeket, akik így kevéssé érzik magukat autonómnak.

Sokan ez alapján arra a következtetésre jutnak, hogy akkor a túldicsért gyerekek bizonyára bizonytalan, anyámasszony katonái lesznek, de sajnos az eredmények inkább azt mutatják, hogy túlzottan versengős, akár másokat elnyomókká válhatnak abból a célból, hogy fenntartsák az imidzsüket. Éppen ezért rosszul viszonyulnak a kudarchoz, nem képesek produktívan beépíteni, kezelni az így nyert tapasztalataikat. Nagyon jól tesszük hát, a megküzdésre motiváljuk a gyermekeinket. A neurológiai kutatások már azt is bizonyították, hogy a kitartás nem csak döntés kérdése, hanem egy attitűd is, sőt van mögötte tudattalan neurológiai reakció is. Ki lehet építeni azt a képességet, reakciót idegrendszerileg is, hogy érdemes küzdeni, próbálkozni, mert jutalommal, örömmel jár. Így az ember sikeresen képes megküzdeni a nehézségek, részkudarcok által okozott frusztrációval is.

Összegezve a fentieket: Az a fajta dicséret motiválja, támogatja a legjobban az embert a jobb és jobb teljesítményre, sikeres megoldásokra, amely hiteles és elsősorban a befektetett munkára, a megküzdésre fókuszál. Amikor így bátorítjuk a gyermekeinket, akkor az önértékelésüket a valódi kompetenciáikra, a megküzdési hajlandóságukra, az örömmel és ambiciózusan megtett erőfeszítéseikre építjük!

Ahogy Brené Brown világhírű társadalomkutató megjegyezte egyik rendkívül népszerű TED előadásában, nem arra van szükségük, hogy azt mondjuk a gyermekeinknek, hogy tökéletesek, hanem arra, hogy azt mondjuk nekik: tökéletlenek vagytok, meg kell küzdenetek majd, de érdemesek vagytok a szeretetre, az elismerésre!