Egy „báránybőrbe bújt” destruktív erő a családban: a túlzott szülői aggodalmaskodás

Egy olyan általános, pozitívnak álcázott destruktív megnyilvánulást szeretnénk leleplezni, amely nagyon sok kárt okoz a családok életében – különös tekintettel a szülők és gyermekek közti bizalomban és kapcsolatban. A mindenki által ismert és „fogcsikorgatva” tolerált szülői aggodalmaskodás valójában a szeretet depressziós, frusztrációt okozó megnyilvánulása, és igen gyakran bénító manipulációként hat a „célszemélyekre”.

Szeretnénk már az elején tisztázni, hogy teljesen természetes, hogy féltjük a szeretteinket az élet nehézségeitől. Nehezen lehetne azt is tagadni, hogy megszámlálhatatlan mennyiségű veszély, probléma leselkedik ránk a világban, hiszen az élet „életveszélyes”, nagyon sok tekintetben vagyunk sebezhetőek.

Ugyanakkor minden jel arra mutat, hogy az állandó jellegű aggodalmaskodás, mint a „szeretetteljes féltés” mechanizmusa nemhogy építő – azaz megküzdési stratégiákat nyújtó – működés, hanem egyenesen romboló, mivel elmélyíti a másikban a félelmet, a szorongást, nem utolsósorban pedig  az alacsony önértékelést, az önmagunkba vetett hitet.

Jesper Juul, a Familylab International szervezet alapítója és vezetője, aki családterapeutaként  önálló terápiás és tanácsadási módszert dolgozott ki nagy sikerrel, egyik bestseller könyvében igen éles lényeglátással jellemzi ezt a fajta szülői attitűdöt:

„ Az aggódás leggyakoribb fajtája, az anyák szinte állandó, diffúz aggódása a legkülönfélébb érzésekből összeálló, szeretetet és gondoskodást vegyítő koktél. Összetevői: 1 rész félelem, 1,5 rész szorongás,  1 rész gyanakvás,  3 rész önközpontúság,  1 rész bűntudat, némi hiúsággal fűszerezve. Az íze borzalmas, nem tartalmaz semmiféle értékes tápanyagot, és sem a gyerekek, sem a fiatalok nem kedvelik különösebben.”

Juul szerint e téren általában az apák jobban működnek, ha aggódnak is, többnyire rejtik azt éppen azért, hogy ne határozza meg, mérgezze meg a családi légkört.

A híres dán családterapeuta még keményebben fogalmaz, mi szerint az aggodalmaskodás a kultúránkban általában a nők, az anyák privilégiuma, egyfajta „természeti törvénye”, amely iránt illik toleránsnak és elnézőnek lennünk, hiszen az „csupán” a szeretetük, gondoskodásuk folyománya.

Tisztáznunk kell, hogy az állandó jellegű aggodalmaskodás nem azért rendkívül káros, mert nem léteznek a már fentebb is elismert fenyegetések, hanem azért, mert az élethez, a világhoz, végső soron önmagukhoz való viszonyunkat képesek megrontani és meggyengíteni,

Nem mindegy ugyanis, hogy „áldozatidentitással” átadjuk magunkat az élet nehézségeinek, veszélyeinek, vagy azokat kihívásokként kezelve, a velük való produktív megküzdésre fókuszálunk!

Az állandó aggódás egy olyan sötét szemüveget tesz ránk, ami által a képzelgéseink, félelmeink bénítólag hatnak, önmagukat beteljesítő jóslatként működve, sokszor pont azokat a helyzeteket hívják életre, amelyeket olyannyira elkerülni igyekszünk. Nem véletlen éppen ezért, hogy az aggodalmaskodó természet gyakran kéz a kézben jár a depresszióval.

A kamaszkortól a fiatal felnőtt gyermekekben egyre erőteljesebben jelenik meg az elutasítás és a   dühös ellenállás az aggodalmaskodással szemben, hiszen nagyon is érzik, hogy a szülői szeretet e megnyilvánulásában az ő képességeik, talentumaik, életképességük iránti  mély és sötét kétely adja meg az alaphangot! Ez a kétely nem csak leminősíti az aggodalmaskodás célpontját jelentő személyt, de lényegében felfüggeszti az iránta való bizalmat is! Nem szükséges bizonygatnunk, hogy mennyire beszélhetünk egészséges szeretetkapcsolatról akkor, amikor az egészséges kötődés egyik legfontosabb alappillére – a bizalom – van egyoldalúan megcsáklyázva. Mivel nyíltan nem leplezhető le ez a „szeretetmegnyilvánulás”, ezért a gyerekek többnyire feszült, ingerült képmutatással fedik el a messze nem jogtalan haragjukat, ellenérzésüket.

Ha csak picit jobban a mélyére megyünk az aggodalmaskodó működésnek, könnyen felfedezhetjük benne a saját önértékelési problémáinkat, kudarcainkat, vélt vagy valós sérelmeinket is. Ugyanakkor  azt sem érdemes szem elől tévesztenünk, hogy az aggodalmaskodás egyben egy igen hatásos, kifinomult manipulatív fegyver is lehet, hiszen sokan ily módon a féltő szeretet nevében, az „Én csak jót akarok!” zászlaja alatt igyekeznek a hatalmi status quót, dominanciát fenntartani a már felnőtt  gyermekeik döntései, kapcsolatai, egész életvezetése felett…